ΚΥΑΝΟΧΑΙΤΗΣ

Zágráb

Fehér krókuszmező sápadozik a vár alatti Ribnjak park füvében, végre elérkezni látszik a tegnapról még hiányolt tavaszi virág-bársony. Dolmányos varjak pislognak mellényük mögül kíváncsian a kalapom felé. A karima árnyéka alól kilógó kék fürtöket langyos szél fújja. Ma délután nincs dolgunk, csak neogótikus katedrálisokban kibogozni az ószláv miatyánk összegabalyodott betűit, kávéházakban grimaszolni a botrányosan giccses Szent László-festményekre, fel-le lépcsőzni a felső vár színes cserepekkel kirakott templomtetői, szédítő magasságú kilátói, a Káptalandomb, meg az alsóváros között. Frissen vakolt, színes, hívogató széles sétálóutcák között be-betévedünk a málló vakolatú, agyonfirkált, csupasz téglafogsorral ránk vicsorgó, betört ablakokkal ásító sikátorokba is.

Plitvicei tavak

Vékony deszkapallókon egyensúlyozom a verőfény vakító fehérje és a tó vizének smaragdzöldje között. A sziklás partról hódarabok csusszannak a vízbe, ahogy a mészkő lassan felmelegedve a napsugaraktól útjukra bocsátja őket a kristálytiszta vízmély felé. A levegő párától nehéz, apró permet ül meg a kabátom szövetén, ahogy közeledünk a nagy vízesés felé. A fák ágain csillárfüzérekként ragyognak a vízcseppek, reszketve pillantok le a mélységbe: alattunk a szivárvány, a mélységben zöld tükörbe fulladnak a mészkőóriás habzó szájából előtörő fehér víztömegek. Kankalin, borostyán és páfrányok fürdőznek a harsány tavaszi melegben.

Nyirkos mohapárnák borítják a tóra tátongó barlang falát, olvadó hó lepi a gondosan kifaragott, meredek lépcsőfokokat. Sűrűn aláhulló vízcseppek kopognak a csuklyámon, ahogy a korlátba csimpaszkodva csúszkálok, alászállok a vízszintig. Idebenn denevérvakság, vizes falak, járatvégi zugokban rejtőzködő pókcsaládok, saját felelősségre reszkető gyomrok, odakinn kékeszöld fodrozódás, vízben ficánkoló algák, fehéren nevető vízesések, és olvadásában is szemet fájdítóan ragyogó hó.

A beborult ég nyomasztó súllyal préseli az esőszagú levegőt a tüdőnkbe. Hajónk orra felszántja a víz terméketlen szürkeségét. Az erdő arca körülöttünk komorra változik, ébredező medvékkel fenyeget, és ahogy a szél feltámad, az aláhulló víz moraja is moll hangnemre vált.

Fiume

A tenger sószagát még a szenvtelenül hulló eső sem mossa ki az orromból. Csónakok tetején sirályok lakmároznak frissen fogott halzsákmányukból, ebben az időben büntetlenül telepedhetnek a takaróponyvákra is, senki nem készül ki a tengerre. A kastély bástyájáról elnézek a tenger irányába, majd a szárazföld felé fordulva látom, hogy a hegyek gyomrában, mint új falovakban, rettentő sereg mozgolódik, kitörni készül, hogy a mit sem sejtő part menti városok ellen rontva végül a tengerbe ömöljön. Esőtől síkos lépcsőfokokon, szédüléstől kábán ereszkedem le az őrhely magaslatáról.

Krk

Glagolita betűkkel vésett sziklatömbök között birkanyájak legelésznek, szivárványba fakul a délutáni zápor a tenger és a szemközti partok fölött. Mediterrán bozótban törünk utat magunknak, kavicsok csikordulnak a szétszórt nyájak lába alatt. Bégetés hallasztik a hegyek felől, belevegyül a hullámok morajába. Kőrakások között szürke olajfák áznak, vállszélességnyi sikátorok alján csorog le az esővíz a kikötő felé. Üres utcák, lehúzott redőnyök, átázott bundájú macskák. A sziget csak nyáron kel életre, most sárgás homokszín kövei is beteges sápadt fényben hallgatnak: majd a nyári nap olvadó mézszínűre festi őket. Venus antik temploma helyén bezárt bolt kirakatát találjuk csak, újságpapírral beragasztva. Egy lélek sem őrködik a Frangepán-bástyán, a csónakkikötő menti sétány narancsfái gyümölcs nélkül dideregnek.

Hazafelé feketéllő, ködből előbújó fenyők között vezet az utunk a Dinári-hegység parti nyúlványain át. Sötétedő ég burkolja őket mindinkább fenyegető gonoszságba, úgy magasodnak, mintha száz meg száz lándzsahegy döfte volna át a hóborította föld testét: a Fiuméből látott sereg készülődik. Minket pedig narancsszínű, fel-felvillanó félálommal borít be a nedves aszfaltra folyó lámpák fénye az autópályán.