retrográd színjáték

Gaz lepi a repedezett aszfalt mellett a vaskorlátok alját, apró szúrós bogáncsok ragadnak a harisnyámba, ahogy lábszáram elmenőben súrolja őket.  A természet már éppen elkezdte volna visszahódítani az embertől ezt a környéket, amikor valakinek eszébe jutott a retrószínház gondolata… a gondolatvilághoz jól illő helyszínt talált.

Régóta ásító kátyúkat, gödröket nyom a busz szmogszagú kereke, ahogy továbbgördül, miután leszálltunk róla. Visszahozott néhány évtizeddel korábbra, amikor az inotai erőmű árnyékában a Béke Kultúrház ablakának fényei messzire világlottak, hírül vive a Várpalota vagy Csór felől érkezőknek a kultúra és a mellé járó hideg sör, töpörtyűs pogácsa hírét… Kígyózik is a sor a büfében, a fal kerámia-reliefje elé állított gigantikus hűtőszekrény megnyugtatóan zümmögve takarja ki a kompozíció jelentős részét, de mi úgyis inkább a halomban álló réteseket, búrkifliket, zserbószeleteket figyeljük most. Egyszerre megértem, miért érkezett a különbusz fél órával az előadás kezdete előtt: nem azért persze, hogy a közönség gyönyörködhessen az előcsarnok piszkosfehér hátterű, csillogó szocreál mozaikjaiban, melyek fölött a plafonról foltokban hiányzik a vörös vakolat, hogy a kényelmetlenül téglapiros függönyöket félrehúzva gyönyörködhessen az erőműre és a 8-as főútra nyíló kilátásban, hogy legyen ideje elfoglalni helyeit az egymásnak feszülő vasbeton panelek képezte boltozat alatt, a vékony szivacsú párnákon a színházterem nyikorgó ülésein – csak a büfé miatt.

Csörömpölő csengőszó hívna el a magam pogácsája mellől, hogy szellemileg is épüljek, de persze nem hagyhatom ott: zörgő nejlonzacskóban jön velem a zsöllyére, majd csak sikerül megállnom valahogy, hogy előadás alatt is morzsázni kezdjek. Szorongásom kissé feloldódik, mikor a mögöttem ülő elvtársnő ugyanúgy zörgő zacskójából sajtos tallérok illata csapja meg az orrom, és máris két kis úttörőkéz markol a hátam mögött a csemegébe. Én nem vacsoráztam, de ráér majd szünetben az a maradék. Most lássuk előbb a Pál utcaiakat, a kisfiúkat játszó, lapos sapkás-mellényes felnőtteket, akiknek mély baritonját és éles tenorját minden habkönnyű kis dalocska után meg kell tapsolnunk majd…

A terem elsötétül, és az jut eszembe, hány itt ülő ötvenesnek jelentheti ez a kultúrház az ifjúságát, és vajon akkoriban tényleg olyan retardáltan minimalista ruhákban jártak-e, mint a kinti mozaik leányai és ifjai, vajon mindnek izmos, munkára termett karja volt-e, és vajon az erőmű éjszakai műszakjából kiszűrődő zaj nem zavarta-e a hajdani előadásokat…? Hogy vajon a nagyanyám az erőmű gépházában, a turbinák mellett a negyven fokos levegőben gondolt-e rá, milyen előadást néz épp a kultúrára szomjas nép a kerítésrácson túl? Hogy a nagyapám nyugdíjasbúcsúztató ünnepségén is úgy megtelt-e ez az épület, mint a mostani nosztalgiaszínház miatt…? Nekem nem nosztalgia, nekem idegenség. Most először látom, hogy lehet valami ebben a szocreál eszményben, ami mégsem olyan taszító, legalábbis ha ilyen egységes képben tárul elém a sok eleme, mint holmi megfakult építőkockák, olyanok, amilyeneket gyerekkoromban a nagyiék garázsából, a Trabant és a Simson motor mellől kotortam elő.

A szünetre már túlcsordul a tüdőm a beton és a múlt szagával, meg a színpadról gomolygó szárazjég is facsarja az orromat – kimegyek inkább dohányfüstöt szívni a füstölgőkkel, a szemet szúró neonfényből a simogató barna esti homályba. A terasz padlóján megbotlom egy meglazult betonkockában, arrébb rúgom a sarokba állított műanyag tálka felé, ahová, bár a szünet épphogy elkezdődött, máris húsz-harminc csikket pöckölt húsz-harminc boldogan feketedő tüdejű dohányos.

A második felvonásra visszatérve csendben köhécselek, torkomat apró tűk szurkálják minden lélegzetvételre, és némán reménykedem, hogy nem én leszek az, aki szegény kis Nemecsek tüdőgyulladásának páthoszát a maga náthájával csorbítja. Nekem nincs jogom ilyen hősiesen betegeskedni, én mégse fürödtem meg kétszer ruhástul a Füvészkert vizeiben, csak latin líráról a villamosra sietve áztam el egy kicsit, és apró, kabátom kékjén guruló üveggolyócskáktól csöpögve, csapzott hajjal ültem a barna üléseken, míg a villamos a Múzeumkert előtt tovagördült…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s