Avant, mes pas étaient silencieux…

Azelőtt lépteim csendesek voltak. Most kulcsok zörögnek, láncok csörögnek, denevérszárnyak suhognak és sörösdobozok hűvös fémboltozata szakad be minden lépésemre, és kong a lapidarium kőpadlója alattam. A Pallida Mors talán egyforma lábbal zörög mindenki ajtaján, de én csak tétován, ingadozó lépésekkel toporgok végig a homályos termek hosszú során. Orromban a mohos kövek és az ázott, felhólyagosodott fal penészének szaga, a szűk, rácsos ablakokon át alig szűrődik be az éppen csak erőlködő nap fénye. Csendben kellene maradnom, észrevétlennek, mint egy szürke egér a sarokban, de már elkéstem: a kőtár ajtaja megnyikordul, és jobb ötlet híján kénytelen vagyok, szinte emberfeletti erővel a súlyos fedőlapot félretolva, majd ismét magamra húzva egy szarkofágba rejtőzni a teremőr elől. Botja vége kopog a kőlapokon, nehézkes járását csendes nyögések kísérik, úgy szakadnak fel mellkasából, mintha az ő lábai is feliratozott kőoszlopok lennének csont és hús helyett. Morgolódik és villanyt kapcsol – az órák óta várt turistacsoport végre megérkezett, vezetőjük súlyos ököllel döngeti az erőd-múzeum vaskapuját. A termek nyirkos levegője kissé felmelegszik a betóduló csapat lélegzetétől, de a rideg kőlapok ugyanolyan keményen és hűvösen záródnak körém, mint eddig: finom pókháló a paplan alattam, nyakamat keményre faragott kőpárna támasztja: “mert ugye így jobban néz ki a halott, meg hát kényelmesebb is…” hallom kívülről, a koporsófedélen túlról a reszelős hangot. “Ne kérjék, hogy ezt most végigolvassam, ez latin – az nehéz. De néha, ha gyerekek jönnek megnézni a kőtárat, meg szoktam nekik engedni, hogy kipróbálják és befeküdjenek az egyik kisebb koporsóba…” Milyen jó, gondolom, hogy ezek odakinn már nem gyerekek, hanem egyetemisták. A teremőr öregszagú ruháinak szürkésbarna gőze is beszivárog a kő repedésein, nem csak a hangja. A kellemes sötét és a levegőtlenség álmosít, óvatosan oldalamra fordulok odabenn, és lecsukom szemem… Azt álmodom, hogy könyvtár poros polcáról kertbe kivitt könyv vagyok: a kora tavaszi napfényben fakó betűim tovább fakulnak, száraz bőr és rövidre vágott körmök simítják végig lapjaimat, gerincem pedig leírhatatlan boldogságban ropog, mert húsz év múltán először nyitják ki egyetemista-kezek.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s