translatio scripturae

Exegi monumentum descriptionis Lutetiae, novum monumentum de vita Budapestinensi incipitur.

A Collegium társalgójának párkányára támaszkodom, bögrém falához félig kihűlt kávé simul, nézem a kivilágított Budát a körtéren túl, és azon gondolkozom, miért nem írok? Le kellett volna zárnom egy utolsó fejezettel a párizsi krónikát? Jobban mutatnék, ha filckalap helyett Melpomené babérkoszorújával, befejezett munkám díjával a fejemen sietnék végig az Astoria aluljáróján, vagy a tavasz- és szmogszagú Bartók Béla úton?

Már egy hónapja a hetes buszon zötyögök, nem fekete harisnyában alszom át az esős párizsi reggeleket, az ihletemet pedig mintha ott hagytam volna a Rue d’Ulm-ön, legalábbis a bőrönd fekete belében turkáló kezem csak az üres levegőt markolja, mikor a mélyén lapuló, onnan kijönni nem akaró emlékek után nyúl.

Nem azt kérdem magamtól, milyen volt Párizs: fenséges volt, más, mint amire számítottam és más, mint amilyennek bárki más látta volna, nagy és büszke magára. De én vajon milyen lettem a hazatérés után?

Budapest persze nem változott: a Himfy utcán és a Collegium lépcsőjén macska-őrszemek figyelik zihálásomat, ahogy felfelé sietek a szobámba, Platón és Aristotelés még mindig csak önnön másolatuknak tűnnek a díszes lépcsőház falán függve, Gombocz Zoltán pedig a második emelet előtt aggódó pillantást vet rám, és közli, hogy sajnos vissza kell mennem, mert a tüdőmet lent felejtettem a portán… A villamosok még mindig kiöntött napraforgóolajon csusszannak tova, pont lekésem őket. A könytárak kisebbek, de porosabbak: Baudelaire lila mintás kötésbe bugyolálva könyörög az Irodalomtudományi Intézetben, hogy mentsem ki a málló, oszlásnak indult szomszédjai közül, mielőtt ő is végképp elpusztulna.

Kora hajnalban verebek húznak végig egy fedett utazókocsit a Ménesi úton, csipogásuk felébreszt és fájó fejjel hunyorgok a nap felé – a két szemhéjam úgy tapad a szemgolyómra, mint holmi homokszárította papirusztöredékek egy múmia nyakára, rajtuk Sapphó évezredek óta el nem olvasott versei a Halottak Könyve hátoldalán. Kidörgölöm szememből a homokot és a zavaros álmokat egy telefestett, visszhangos, málló vakolatú pincéről, ahová még Orpheus se merészkedne le Eurydikéért, felkelek és a prózainál is prózaibb vízforraló (és nem a falernumi kancsó) után nyúlok.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s