Bibliotheca Universitatis Sorbonicae et ossa Sanctae Genovefae

Lutetiae, die VIII Idus Ianuarii, prope Scholam Normalem Superiorem

A járdára vetülő lámpafény Párizsban sárgább, melegebb, mint otthon – olvadt aranyként csorog le az arcomon is, lemossa róla a poros könyvek lapjairól rátapadt koszt, de hőt mégsem ad. Sietve trappolok át a Place de la Sorbonne-on, orromban egy valódi, nagy, középkori városi egyetem minden bűze vegyül a vele járó évszázados tudás illatával, amibe mélyen beleszippantva rögtön kitisztul a fej, kiegyenesedik az eddig az olvasótermi asztalra görnyedő hát, és a csigákba tekeredő hajtincsek teljes hosszán bizsergető elektromosság szalad végig. Zsebemben egy apró fekete kártya lapul, feltehetően a világ egyik legelegánsabb olvasójegye: egyetlen szépséghibája, hogy cserediákoknak nem nyújt kölcsönzési jogot a Sorbonne egyetemközi könyvtárából, így kénytelen vagyok az almazöld falú, barokk freskós, faragott falambériás nagyteremben lapozgatni a könyveket. Ennyit a “Hic et ubique terrarum”-ról, a Sorbonne jelmondatáról. Csak hic olvashatok, egyedül a tudás az, amit szerte a világban magammal vihetek. Viszem is. De éppen ma, a beiratkozásom napján nem maradhatok zárásig, mert Vízkereszt van.

 

A Place du Panthéon macskakövei dideregve húzzák össze magukat és a lehető legszorosabban egymásnak préselődnek a szokatlan fagyban. Fülemet a járdára tapasztom, kalapomat kicsit arrébb fújja a szél. A kockakövek dorombolása és az autók zajszintje (Vox tonitrui tui in rota, egy másik Sorbonne-jelmondat a kerék dübörgéséről) alatt, a mélyben cincogást hallok.

Egy girhes, csatakos barna patkány odalenn egy járatban épp megtalálta Szent Genovéva csontjait, most izgatottan szaglássza körül az 5-6. századi illatú maradványokat. Látja ő is, hogy valódi kincsre bukkant, bajuszának vékony szálú ecsetével letisztogatja róla a mocskot. 1793-ban, az École Normale Supérieure megalapítása előtt egy évvel a forradalmárokat még jobban érdekelte a szentek koporsóinak kiürítése, mint a virágzó és magas színvonalú szellemi központok létrehozása. Ekkor szórták a hírhedt párizsi csatornarendszerbe az aranyborítású szarkofág tartalmát is a St-Étienne-du-Mont templom oldalában: a csontokat nem mosta messzire a szennyvíz, ha füleim hihetnek a patkánycincogásnak. Az egyetlen, mégis valahogy a nyughelyén maradt csontdarabkát pedig ma, Szent Genovéva ünnepén, ami a helybéliek Vízkeresztjét is felülírja, díszes üveghengerben viszik az oltár elé fehér zászlóktól kísérve, a hívek sorban állva csókolják meg a városvédő szent ereklyetartóját. Pascal és Racine, két szintén itt eltemetett, de szerencsésebb francia, egy homályos sarokból figyelik az eseményeket, és csendben örülnek, hogy az ő sírjukat senki nem bolygatja. A reneszánsz áttört mintájú márványkorlátról súlyos, a szent képével hímzett kárpit lóg az oltár fölé. Fehér kendő törli tisztára minden ajak érintése után az üveget: valahogy ki kell engesztelni Genovévát, hogy miután a hűtlen polgárok meggyalázták a sírját, elvették tőle az eredetileg neki épített bazilikát és Panthéont csináltak belőle, mégis megmaradjon a szemléletében már a végletekig laikus, mégis gótikus templomokban bővelkedő Párizs iránti jóindulatában…

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s