via hiemalis

 A pupillám egy hangya csillogó, fekete fejénél is kisebbre szűkült, ahogy kinyitottam a szemem. Éles, sárga neonfény hasított vörös repedéseket az írisz köré a szemfehérjémen, míg próbáltam pislogva messzire hessegetni a szempillám előtt táncoló lila foltokat. Éppen elaludtam, takaróként magamra húzva a súlyos, puha birkabőr bundát, mikor a busz egy autópálya-ellenőrzőpontnál lefékezett és a sofőr felkapcsolta a világítást: csak egy átlagos fékezésnyi zökkenés, de álmomban karambolnak éreztem. A késő éjjeli időponthoz képest éber és energikus német rendőr jelent meg a volán mellett, vállán fegyver, vele együtt a fogvacogtató szél is befurakodott a nyitott ajtón. Az egyikük útiokmányokat ellenőrizni jött, a másik a maradék álmot is kiűzni a fájó fejemből. Gémberedett ujjakkal kotorásztam a hátizsákomban, abban a biztos tudatban, hogy álmomban nem változhattam hamis útlevelű és gyanús hátterű terroristává, és senki más sem, aki Budapesten, Pozsonyban vagy Bécsben a buszra szállt.

 Továbbgördülünk, csendben a kinti sötétségbe fúrom a tekintetem. Álmomban esett az eső, apró vízcseppek csillognak a busz ablaküvegén, de az ég azóta kitisztult és az Orion csillagai hűvös kéken tündökölnek odafenn. Bal oldalamon tehát az égi vadász virraszt, jobb oldalamon pedig egy mintás-pulóveres, kötött sapkás francia hipster elnyílt szájjal és csukott szemmel, kezéből mindjárt kicsúszik a Harry Potter harmadik része és a fülhallgatója is a földön. Valaki néhány sorral arrébb már hortyog, én pedig tudom, hogy nem lesz könnyű újra visszazuhannom abba a bársonyos, puha álomba, amiben nem érzem, milyen kényelmetlenül nyomja a térdemet az előttem lévő ülés. Valahányszor éppen elaludnék, mindig lefékezünk egy benzinkúton, húszperces pihenőre, ilyenkor jobban teszem, ha leszállok kicsit én is: mégsem ülhetek huszonkét órát egyhelyben.

 Reggelre átértünk a francia határon, Strasbourgról csak homályos emlékeim vannak, ekkorra már a zsibbadt lábak és a zötyögés sem zavart az alvásban. Metz pedig egészen új arcát mutatta világosban és zúzmarás fákkal, mint mikor legutóbb, este, kivilágítva utaztam át rajta. Ezután az út Párizsig fehérbe öltözött, az autópálya menti fák zúzmarafátyolban suhantak el mellettünk. Ahol a sűrű reggeli köd nem takarta el előle, ott a téli nap szikrázó fehér porcukorral behintett domboldalakra pislogott lapos, ferde sugarakkal. A repkénnyel befuttatott cserjék az út mentén egészen úgy festettek, mintha egy vastag bundás pók sűrű, kusza hálót font volna az úttestről kisiklott, sárgán világító szemű, berregő benzinlegyeknek.

 Párizs maga sem maradt az a szürke és lagymatag klímájú város, amilyennek itt hagytam, a tél végre szorosabban a markába zárta, és a metróaluljáróból felvonszolva bőröndömet még néhány tűhegynyi, fehér, hópehelynek nem nevezhető pihe is beleakadt a fésületlen hajamba. Lehet, hogy csak a Place Monge fáiról potyogó zúzmara volt.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s